Bár az In Rainbows lényegében már 2007 októberében megjelent (a Radiohead házi szivárogtatása és azóta legendássá lett 'Pay what you want' akciója révén, melyet itt most nem részletezünk), a hivatalos, cd formátumú megjelenés 2008. január 1-ig váratott magára. Maga az együttes a jeles eseményt egy szilveszteri webcasttal (Scotch Mist) ünnepelte, melynek keretében felcsendült az In Rainbows mind a tíz dala.
Kishíján öt évet kellett tehát az új Radiohead anyagra várnunk, a 2003-as Hail to the Thief óta csak Thom Yorke és Jonny Greenwood szólólemezeiben (The Eraser; Bodysong, There Will Be Blood OST) gyönyörködhettünk. A várakozás tehát igen nagy, pláne mivel az együttes megtartván jó szokását, az új dalok többségét (a Faust Arp és a Reckoner kivételével mindet) már a 2006-os év során bemutatta a közönségnek.
A 15 Step-pel indul a lemez, egy olyan dallal, mely a banda elmondása szerint olyan, mintha Aphex Twin játszana némi reggae-t és valóban. Nagyszerű munka, melyen érezhető Jonny Greenwood reggae-műveltségének gyors kiterjesztése (Jonny Greenwood Is the Controller) is. Thom Yorke énekén kevesebb a reverb és az effekt mint a 2000-es években bármikor, egy-az-egybe halljuk az énekest, mintha valóban mellettünk állva mormolná a sorokat: "etcetera etcetera facts for whatever fifteen steps then a shear drop". A Bodysnatchers pedig - láss csodát - egy igazi rockdal, a maga nemében húzósabb az előző lemez két legpörgősebb trekkjének számító 2+2=5-nál és There There-nél is. Betegesen recsegő-ropogó gitárhangok, régi, utolsókat rúgó kombók garázsrokkhangulata, zaklatott, hangos ének, torzított futamok, rengeteg energia és feszültség és az egészen mégis átüt a legfontosabb, a HTTT és a The Eraser (amúgy nagyszerű, elsősorban ritmikai szempontból közelítő) kísérletezgetése után újra középpontba állított melódia. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az In Rainbows első lassúja, a klippel is megtámogatott Nude.
Egy olyan dalról van itt szó, ami (eltérő hangszereléssel természetesen) már az OK Computer időszakban is létezett és azóta is nagy közönségkedvenc, egy olyan számról, amiről a legtöbben már azt hittük, sosem kerül rögzítésre (hasonlóan két másik társához, az In Rainbows B-oldalait felsorakoztató limitált kiadású kettes cédére került Up on the Ladder-höz és Last Flowers-höz). Bár a végleges lemezverzióban már nem gyönyörködhetünk Jonny Greenwood szívbemarkoló xilofonjátékában, kapunk helyette egy fantasztikus vonósszólamot. A Weird Fishes/Arpeggi is büszkélkedhet egy - ha nem is ennyire régi - korábbi verzióval, nevezetesen az Ether fesztiválon 2005-ben az In Rainbows-éra dalai közül elsőként bemutatott változattal (nagyzenekari hangszereléssel, ondes martenot-kkal kísérve). A lemezen már egy gitárcentrikus variánst kapunk, Phil Selway dobgépeket is megszégyenítően DnB-szerű, pattogó ritmusával. Az All I Need személy szerint sokáig nem tartozott a kedvenceim közé, 2006-ban véleményem szerint ez a szám még olyannyira nem volt készen, hogy a leggyengébbek közé tartozott (előadás tekintetében legalábbis mindenképp). A stúdióverzió azonban hálisten egy letisztult, átgondolt és végtelen finomsággal, arányérzékkel megkomponált szerzeményt tár elénk (Jonny végre a xilofonnál!). Elérkezvén az In Rainbows közepéhez, megállapíthatjuk, hogy a lemez első fele (legalábbis szerény királyi többesem szigorúan szubjektív felfogása szerint) hibátlan. A folytatás sem veszít a színvonalból, annál is inkább, mivel a Faust Arpban végre ismét akusztikus gitárokat hallunk (hiányzottak már eléggé), Thom Yorke-tól pedig végletekig ihletett, szuggesztív éneket. (A vonósszekcióért természetesen mindenhol = Nude, Faust Arp, Reckoner, House of Cards az együttes házi komponistája, a BBC British Composer Awards 2006-os díjazottja felel.) A lemezen Reckoner címen hallható szám egy korábbi, Reckoner (Feeling Pulled Apart by Horses) című, feledhető rockos maszatolás második részének készült, ám az együttes (nagyon helyesen) úgy döntött, hogy ez a bizonyos második rész önmagában is megállja a helyét. És valóban. Thom Yorke (erősen John Frusciante-hatásokat mutató) gitárjátéka és angyali éneke lenyűgöző. A lemez egyik csúcspontjához értünk - írnám, ha nem a színvonalát végig tartó In Rainbowsról lenne szó. Az ezt követő House of Cards minden idők egyik legbensőségesebb, legszivetmelengetőbb Radiohead dala (nem utolsósorban a Bodysnatchersszel együtt dupla A-oldalasként az új kislemez is). Az élmény leírhatatlan, a lemez talán legszebb dala, melynek észbontó vonósszólamát koncerten maga Jonny helyettesít frenetikus gitárjátékával, kihagyhatatlan látvány - és természetesen zene. A cédé utolsó előtti száma a Jigsaw Falling into Place (vagy 2006-os munkacímén: Open Pick) intrója ismét ad egy kis akusztikgitárt, hogy aztán egy kellemes, friss feszes gitárjátékkal büszkélkedő, magávalragadó dallá váljon. A legérdekesebb azonban az anyagot záró Videotape esete.
A dal már 2006-ban is gyönyörűen szólt (lásd, illetve halld: Bonnaroo Festival, 2006), a lassan harmonikusan építkező és a végén kiteljesedő, minden érzelmet megmozgató verzió az együttes szerint kiszámítható és unalmas volt, így a (B-oldalakra, Down is the New Up, Go Slowly, Last Flowers, Up on the Ladder, Bangers 'n Mash, 4 Minute Warning) amúgyis jellemző tendenciával élve egy teljesen lecsupaszított verziót kapunk, ami igencsak megrendítőre sikerült, brilliáns lezárása a lemeznek.
Persze nem is kétséges az elfogultságom, de a lemez szerintem magáért beszél. A kérdés, hogy a 2007-es vagy 2008-as évhez soroljuk be, csak azt dönti el, hogy melyik év legjobb lemezéről beszélünk. Az Ok Computer és a Kid A méltó folytatását kaptuk, elsőrangú zenét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése