Ha van Magyarországon ember, aki tudja, hogy kell jó lemezt csinálni, de ezidáig valami mindig közbejött neki, nos az Leskovics Gábor. A saját banda, a PUF egyrészt a legnagyobb magyar ikonikus együttesek egyike, a legsetétebb vészkorszak szinte egyetlen fénysugara, a magyar könnyűzene agyatlan és ízléstelen pillanataiban nagyon jól jöhetett ez az együttes, mint valami hallgatható. A helyzet megváltozott: a Pál Utcaiak köpenye alól annyi jobbnál jobb együttes bújt ki (pláne, ha a más köpenyek alól kibújtakat is idevesszük), hogy furcsamód a PUF, bár nagy tiszteletnek örvend, messze nem tartozik a fősodorba. Lecsó hovatovább ismertebb a Kispál és a Borz vendégzenészeként (!) vagy a Kiscsillag gitárosaként, mint a saját zenekar frontembereként. Ezzel a sajáttal meg amúgy is sok gond van.
Főleg az anyagiak. A PUF nem az a fajta kommerszhez idomuló, danúbiuszrádiós trendeket kebléreölelő banda. Jó értelemben vetten öntörvényű = kereskedelmi csőd a zenekar. Ezért is van az, hogy általában négy évente jön csak új lemez. A mostani negyedik év azonban nem kizárt, hogy különleges. Lecsó korábban emlegetett zenei körútjai az alter színtéren mainstreamnek számító (bocsánat a képzavarért) együttesekben azzal a kellemes eredménnyel jártak, hogy a mostani fiatalok közül is egyre többeket kezdett érdekelni a PUF (ld. brutálisan sikeres PUF-koncertek minden médiajelenlét/reklám nélkül), az oldszkúlerek rajongótábor pedig amúgyis tekintélyt parancsoló.
Szóval végre itt a lehetőség, hogy (nem mintha ez amúgy a végeredményt tekintve valami rossz dolog lenne) Lovasi András nélkül is bizonyíthasson Lecsó, egy minden utóbbi időkben meglévőnél nagyobb közönség előtt, méghozzá némi pezsgés is kialakult a banda körül (még az ertéel klub valamelyik gyomorforgató magazinjába is bejutottak). Innentől csak Lecsón múlik.
És a felelet jól is megy, energikus kezdőszám életteli dobbal és akusztikus gitárral (Jó reggelt), címadó, slágeres húzódal utána (Legelő), majd egy lassabb, Potondi Anikó még mindig kissé jellegtelen, viszont elvitathatatlanul szép, tiszta és pontos énekével. Slágergyanús szerzemények később is akadnak (Milyen állat, Múlt). A legjobbak azonban mégis a kevésbé slágeres, gitárközpontú rockdalok (Bogár, Várj!, Szarvas, Azt hittem). A mélypont továbbra is, mint általában a PUF-ban a néhol hardkór Szandiként, máskor harmadvonalbeli Palya Bea utánzatként mutatkozó Potondi Anikó, aki egyszerűen nem képes úgy elénekelni egy számot, hogy az a pillanat töredékén túl megmaradjon az ember fejében, még akkor sem, ha a dal amúgy ötletes és jó lenne (Várj!). Minden korábbinál tisztább, élesebb, pontosabb hangzás jellemző az immár huszonötödik (!) évébe lépő zenekarra, akik azért bizonyosan tudnának még jobb és érdekesebb lemezt is csinálni, ha Lecsó kevésbé forgácsolná szét magát mindenféle egyéb prodzsektekben (bár az talán már nem is ő lenne), a csomagolás és a masni már teljesen profi, most már csak azt kell kivárnunk, hogy ne egy hamutartó, hanem minimum egy váza kerüljön az ajándékdobozba (aki leragadt volna ezen a ponton: a lemez nem rossz, de lehetne jobb is, viszont a kivitelezés stúdiómunkástól, masterestől, Lecsóstól, médiaizéléstől, időzítésestől már egészen kiváló). Ez azonban inkább jó hír, mint rossz, tekintve, hogy még huszonöt év után is van mit várnunk a következő négy (nyolc? tizenkét?) évtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése