A kétezres évek REM-lemezei (Reveal - 2001 és Around the Sun - 2004) enyhén szólva sem bizonyultak telitalálatoknak, olyannyira nem, hogy szinte mindenki egyetért abban, hogy az együttes történetének két leggyengébb anyagának is tekinthetők. A két artisztikusnak ugyan artisztikus, de végtelenül unalmas lemez ugyan tartalmazott zseniális dalokat is (Imitation of Life, All the Way to Reno; Wanderlust, Aftermath, The Ascent of Man), egész műként azonban nem mutatkoztak túl emlékezetesnek. Ezek után érthető, hogy a rajongók kitörő örömmel fogadták azokat a híreket, miszerint az REM új lemezéről száműzik a billentyűket és a végtelenül lassú, enervált balladák helyett visszatérnek a nyolcvanas évek rákenról hangzásához. A tavalyi dublini "nyilvános próbák" alapján pedig a remények jogosnak bizonyultak, az akkor bemutatott számok életteliek és gyorsak voltak, a hangzás könnyed és lecsupaszított. Ritka az, amikor egy bandának ígéretéhez híven tényleg sikerül "visszanyúlni a gyökerekhez". Az REM-nek ennyi év után ez is sikerült.
Már a nyitószám, a Living Well is the Best Revenge eloszlatja az új albummal szemben táplált esetleges kételyeket: itt bizony valami egészen különleges dolog készülődik. És valóban, az Accelerate híven idézi a régebbi REM hangzást. A kislemezes Supernatural Superserious is a legjobb formájában találja a zenekart, és bár a dalok közül (a korábbi lemezekkel ellentétben) nehéz lenne megnevezni egy igazán a többi közül kiemelkedőt, ez nem feltétlenül negatívum, a színvonal szinte az egész albumon töretlenül magas.
Ha mindenképpen választanom kéne legjobban sikerült dalt, furcsamód nem feltétlenül a régi-új stílusúak közül neveznék meg egyet. Figyelemreméltó, hogy a talán legjobban sikerült felvétel az, amelyik a leginkább folytonosságot mutat az REM 2000-es évekbeli soundjval, a Houston. A lemez két lassúja (a másik az ugyancsak emlékezetesre sikerült Until the Day is Done), egy sötét tónusú ballada, mely szövegében is igazodik az Around the Sun politikus vonulatához ("If the storm doesn't kill me, the government will"). Külön kiemelendő a szám lezárása, megszokhatatlan, mégis zseniális hirtelenséggel, a feszültséget a levegőben hagyva kiélező módon ér véget a Houston. Ugyancsak emlékezetes gyöngyszem a Supernatural Superserious és a Horse to Water mellett a címadó is, a maga már-már (REM szinten mindenképp) progresszív stílusával.
Az egyetlen gyengébb láncszemnek (amit ezen szerény pamflet írója inkább kicserélt volna a lemezről végül sajnálatosan lemaradt Staring Down the Middle of Distance-szel) a Dublinban még nem hallható Sing for the Submarine tűnik: érdekes hangzás, de mintha nem futna ki sehova. Ennek dacára az Accelerate bár nem tartozik a tökéletességhez igen közel eső (Document, Out of Time, Automatic for the People, Monster) és a tagadhatatlanul tökéletes (Chronic Town EP, New Adventures in HI-FI) lemezek sorába, bőven az utóbbi évek legjobb anyaga és nagyon jó állomás az REM jövőjére nézve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése