Volt anno valami sznob indiség abban, ha valaki Amber Smitht hallgatott. Egy zenekart, ami bár magyar, külföldi színvonalon szól, kicsit unalmas, kicsit kiszámítható, de reményteljes és kellemes zenét játszik. Lehetett érezni, hogy több van bennük, de nem illett kimondani vagy leírni. Az ígéretesnek bizonyuló RePRINT után több létjogosultsága lett az elvárásoknak, s lőn. Az Introspective az Amber Smith eddigi zenéjéhez viszonyítva érdekesebb és több rétegű anyag, elsőre nem, illetve nem elsőre befogadható lemez. A szokásos tiszteletkörökön (dícséretesen normális angol kiejtés, gondosan utógondozott album, profi hangzás, kellő magabiztosság etc.) túl megjegyzendő, hogy mintha az Amber örökös és korábban már-már erőltetettnek tűnő mélabúja az ihletettebb előadás végett hitelesebbnek hat, ez pedig az Introspective egyik kulcskérdése. Ugyanis ha fogunk egy angolul éneklő, nyugati hangzású zenekart, akik sem gulyás/kolbászízű műnépzenét nem próbálnak vonalkódként a zenéjükbe rejteni, sem a jó öreg Kispál-iskola sajátosan egyéni, zenei tradícióit nem követik, szóval ha elkapunk egy ilyen zenekart, mégis mi a frászt kezdhetünk velük mi magyarok?
Mármint mi különbözteti meg az Amber Smitht egy angol, ausztrál, észak-amerikai, skót, vagy ír zenekartól? Az eddigi konzumbúbánat egyénivé történő kiteljesedése. Valami nagyon mély, káeurópai mélabú bugyog fel ezeknek a srácoknak az amúgy teljesen huszonegyedik századi és kommersz zenéjéből. A hangulati világlátás lett más, a szemlélet. Vicces, hogy sok, már csak kereskedelmi szempontból is magyarosschan megszólaló produkciónál ismerősebb, rokonabb az AS világfájdalma. De ha csak ettől lenne jó.
A legnagyobb zenei újítás egyértelműen a billentyűk permanensebb szerepe, erre talán a Select All/Delete All c. opusz a legjobb bizonyíték, ami kábé úgy hangzik, mintha egy jólfésült cukifiúkból álló indiezenekar próbálna egy rögtönzött moszkvatéri aluljárói hajléktalan-szintifesztivál tőszomszédságában egy hatásos partyslágert eljátszani. Bizzar, furcsa, elsőre (másodikra) még nevetséges is, de a fenébe is, valahogy (a modern szakzsargonnal élve) mégis átjön.
És akkor a slágerességről még nem is beszéltünk. Méghozzá a slágeresség jobb fajtájáról: mikor épp nem akarunk feltétlenül kommerszek lenni, csak hát (urambocsá) fülbemászó dallamaink vannak. Az vesse ránk (illetve rájuk) az első követ, akinek van épp a keze ügyében. Összességében egy valamivel gyengébb eresztésből származható dalt (Brazil) leszámítva érdekes, jól átgondolt és precízen kivitelezett, magasabb intellektuális igényeket is kielégítő, kiváló lemezzel van dolgunk. Most már csak az a bizonyos isteni szikra kéne, amitől egy zenekar (egy lemez, egy szám, egy akkord...) igazán különlegessé válik. Na de hátha meglesz egyszer még az is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése