Sikerült elkerülnöm azt a kellemetlen helyzetet, amibe a Couples legtöbb kritikusa kerül: ezzel a lemezzel ismertem meg a Long Blondes zenéjét, így nem kezdtem, nem is kezdhettem a Couplest a kritika által az egekig magasztalt első lemezhez (Someone to Drive You Home) hasonlítani. Gyanítom ugyanis, hogy sokan az első lemez iránti rajongásukból kifolyólag ítélkeznek igazságtalanul a Couples felett.
Egy nyolcvanas évekbeli poplemezt kapunk, nem is akármilyet, kérlelhetetlen, pszihedelikus diszkópopot, a legjobb fajtából. Már a lemeznyitó Century leszögezi a Couples főbb irányvonalait, angyali vokálok Kate Jacksontól, ravasz basszustémák, csilingelő gitárhangok, elektropop ritmusok és pimaszul popos szintihangok. Nem tudom igazából megtalálni azt a pontot, ahol a The Long Blondes "lebukik", ahol tettenérhetném a pophangzás koncepcionáltságát, megérthetném a szerepét, semmilyen pozitivista értelemben felfogott okot nem találok rá, hogy egy zenekar miért ezt csinálja, de a magam részéről ez nem is nagyon izgat. Az eredmény kiváló, sokkoló, szuggesztív, fülbemászó és slágeres, egyszerűen jó zene, anélkül, hogy érteném, vagy megfejthetném, hogy miért is az.
A továbbiakban is a Centuryvel jól megkezdett úton halad a lemez, a Guiltben már valóban szerephez jut a gitár is, mégha csak némi megfelelőre polírozott hangzású "diszkós akkordozás" (?!) keretében is. Kate Jackson végig elemében van a lemez folyamán, nemcsak óriási a hangterjedelme, szép, nyílt, tiszta hangja van, de kellően lazán veszi a szerepét, ahol kell, kislányosan kacér és csábos, máshol ellenállhatatlan végzetasszonya is tud lenni, de sosem jut el addig, hogy a szerep kedvéért kiessen a természetesség bűvköréből. Igazi jutalomjáték ez a lemez az énekesnőnek, aki láthatóan (hallhatóan!) élvezi felszabadult, életteli énektémáit. (Mintha pont az ellenpontját leltük volna meg egy másik zseniális énekesnőnek, a Portisheadet zenekarvezető, Björkkel karöltve kb. per pillanat a világ legjobb fiatal énekesnőjének tekinthető Beth Gibbonsnak.)
Csilingelő popdalok (Guilt, The Couples, Here Comes the Serious Bit, Erin O'Connor, I'm Going to Hell) és pszihedelikus kísérletek (Century, I Liked the Boys, a már említett Portisheadre minden szempontból igencsak emlékeztető Round the Hairpin és a Nostalgia) váltogatják egymást, megspékelve a Too Clever by Half meglepően minimalista jazzes beütésével, nagyjából az album kétharmadánál. A Couples kiváló album, újabb példa arra, hogy az "igényes popzene" nem oximoron, csak olyan mint a fehér holló.
(Albinó ti.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése