Tizenegy kemény évet kellett várnunk a Portishead harmadik lemezére. Kezeket fel, most komolyan, ki hitte, hogy ennek jó vége lesz?
Én nem. Valahogy a tapasztalat szerint ennyi kihagyás nem szokott jót tenni a zenekaroknak (na majd meglátjuk, ha valaha még tényleg összeáll a Blur, vagy kijön a Chinese Democracy, már ha utóbbit várja egyáltalán valaki). A Portishead azonban nemcsak leírhatatlanul tehetséges és megjelenése első pillanatától kezdve klasszikus zenekar (sőt, a Massive Attackkel karöltve még korszak- és műfajalkotó is: triphop), de vérprofi is. A Third mindenképp az év egyik, ha nem a legjobb lemeze.
Portugálul kezdődik a Third, a Silence című számmal. Már az első pillanattól nyomasztó, mégis harmonikus hatásokban lehet részünk, a Portishead azonban mintha az eltelt évtized alatt megtanult volna még markánsabban megszólalni, úgy, hogy Beth Gibbons minden lélegzetvételére, vagy az összes gitárnyikorgásra és ipari zajra is oda kell figyelnünk, nem is tehetjük másképp, ilyen hipnotikus zene esetében. A Silence, híven címéhez, hirtelen fülbenyilalló csenddel ér véget, teret engedve a lassabb, ám még elborultabb Hunternek. A hangulati ív a Nylon Smile-lal sem törik meg, az egyre nyomasztóbb trekkek sorába azonban beékelődik a Third csúcspontja, a The Rip. Egyszálgitáros akkordbontogatásként induló balladával van dolgunk, Gibbons éneke minden eddiginél művészibb, a szavakat szinte dédelgeti, miközben kiejti ("White horses, / They will take me away, / And the tenderness I feel, / Will send the dark underneath, / Will I follow?"). A második refrén után kezd csak igazán építkezni a dal egy nagyszerű billentyűsszólammal és a dob belépésével. (Az a hír járja, hogy a Radiohead nemrégi st. louisi koncertje soundcheckje alatt feldolgozta a Ripet, reméljük, nemsokára koncerten is hallhatjuk, nem semmi élmény lenne.)
A lemez elejének sötét, balladisztikus dalait a Plastickel kezdve ismét hasonlók követik, ezekben (Plastic, We Carry On, Machine Gun) már jóval több a kísérletezés, főleg a ritmusszekció terén. Az első kislemezre kerülő (az egyik legexperimentálisabb darabnak számító) Machine Gun előtt még azonban találunk egy újabb kevésbé sötét tónusú dalt, a Deep Watert. A hasonlóan elmebeteg We Carry On és Machine Gun szétválasztásául ugyanis közéjük szorult egy, a boldog békeidőket idéző, mandolinnal és férfi tenorkórussal operáló gyöngyszem, ez a Deep Water mindössze másfél perce, ami után aztán valóban elszabadul a pokol DUMM DUMM DUDUDUDUDUMM, jön a Machine Gun. A 2008-as év egyik legeredetibb dala a maga manipulált dobszólamailval, minimalista ritmusával és kristálytiszta vokáljával ("if only i could see, return myself to me, / and recognize the poison in my heart / there is no other place, no one else i face"). Íme a klip.
A hangerőt a Small című szám veszi vissza és az újabb lassú blokkal már a lemez levezetésénél járunk. Ahogy a Third jó pár számában, itt is a billentyűk belépésével indul meg a dal kibontakozása, ami jelen esetben is minumum egy mérsékelt tébolyt jelent. A Magic Doorsban és a lemezzáró Threadsben a Portisheadtől megszokott megszokhatatlan zenei klisék kiforgatásán van a hangsúly, előbbiben a hang modulálásában és ideoda ráncigálásában, másodikban a hangerő ellentéteinek kiélezésében és a zene végleges leépítésében leli szinte már gyermeki örömét a Portishead, akik ezzel a már születésekor klasszikussá vált anyaggal újra a világ tetejére ültek. Reméljük, most hosszabb időre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése