Supergrass - Diamond Hoo Ha

Sokszor megesik, teljesen jó, rendes, átlag feletti, de azért kiszámítható teljesítményt nyújtó zenekarokkal, hogy a következő csapás éri őket: egyszer csak elkészítik azt a maga nemében tökéletes lemezt, amivel végre valahára megváltják a jegyüket a klasszikusok és nagyok pantheónjába, aztán...
Aztán általában ennyiben is marad a dolog. Feloszlanak. Jobb esetben. Vagy folytatják, de a következő lemez már (ahogy az várható is ilyen esetekben) nem éri el az előző szintjét. Innen már csak lefelé vezethet az út. Vagy?
A Supergrass nagyszerű britpop/alterrock zenekar, jó lemezeket és kiváló slágereket köszönhetünk nekik, de pechjükre 2005-ben összehozták a Road to Rouent, a britpop, sőt, az egész kortárs könnyűzene(!) minden sallangjától mentesen. Elejétől a végéig hibátlan, gyönyörű anyag volt, olyannyira, hogy mind a rajongók, mind az együttes részéről okot adhatott a rettegésre a folytatást illetően. Joggal.
Idén február körül kezdtük hallani itt-ott a Diamond Hoo Ha Man című beharangozó kislemezre rakott számot, illetve annak bé oldalát, a 345-t. A tapasztaltak kiszámíthatóan meglepőnek bizonyultak: sehol az előző lemez letisztult, komoly, helyenként nagyzenekari támogatással készült, felszabadult jutalomjátéka, a Supergrass ismét a tányér egy másik szélén csapott bele a lecsóba, megjegyezném, ezúttal se rossz helyen turkálnak, igaz, van (és főleg lesz) is még mit turkálgatni. A hangzás egyértelműen a White Stripesé ezúttal, a megannyi zenei újjászületést megérő zenekar ezúttal lecsupaszított, gitárközpontú (krákogósan recsegőre állított gitárhangú), a hetvenes évek rockhangzását blueszzal elegyítő soundot kevert magának, és bár ennek a zenének továbbra is Jack White és elmondhatatlanul bájos kishuga a királyai, a Diamond Hoo Han is vannak hajatégnekállító pillanatok. Például mindjárt a már emlegetett Diamond Hoo Ha őrületes riffjéből kibontakozó vad rohanásában.



A második kislemezes szám, amely egyben a lemezen is második, a Bad Blood már jóval gyengébb hatást fejt ki, hiába, egyelőre kevésnek látszik a White Stripes stílusában kalandozva lelt ihlet egy teljes lemeznyi anyaghoz, pláne, hogy a dal refrénje meg már "túl supergrassos", értsd: túlságosan elkoptatott sablonokból él. A folytatás sem sokkal szerencsésebb, a lemez első felében túlsúlyban vannak a gyengébben sikerült számok, nem rossz, de egyáltalán nem is jó a következő kettő sem: Rebel in You, When I Needed You. Nem mintha mondjuk egy, a Road to Rouen előtti Supergrass lemezen nem fértek volna el töltelékként, csak hát ugye (és ez marad a fő probléma), a Supergrass házatáján 2005 után új időszámítás kellett volna, hogy kezdődjön. A jobb pillanatok sem maradnak el, a Diamond Hoo Ha bé oldalául szolgáló 345 például a legjobb formájában találja az együttest (ha csupa ilyen dalból állna a Diamond Hoo Ha, stílusváltás ide vagy oda, ez a lemez méltó lehetne a nagy elődhöz). A Return of Inspiration egy újabb a töltelékek közül, bár az is igaz, hogy eddig a legjobb. A Rough Knuckles teljesen az együttes 90'-es évek végi, 2000-es évek eleji hangzását idézi, ügyesen, de kicsit egysíkúan. A Ghost of a Friend (bár zeneileg nagyon kellemes darab), a lemez, ha úgy tetszik, erkölcsi mélypontja. Bár már eddig is erőltetettnek tűnhetett az állandó White Stripes párhuzam, ami sok, az sok, sikerült a garázsrock számok gitárhangzásán túl az akusztikus WS dalok komplett hangzását is lenyúlni, mármint énekdallamostul, gitárostul, mindenestül. A dolog külön bizarrsága, hogy az ember szint hallani is véli Meg White vokáljait a dalban (legalábbis a megszokás miatt simán oda tudja képzelni). Ez már valóban illetlenség.
Ami viszont a folytatást illeti, megtalálhatjuk a lemez szerkesztési ívének harmadik sarokpontját, a Whisky & Green Tea című számban, ami egyszerűen megunhatatlan a maga lendületes riffjével és utánozhatatlan, régi, szebb korokat idéző bariton férfikórusával és fúvósszólóival. (Gyaníthatóan az együttes is felismerte a legjobb számainak legjobb voltát, mikor a legfontosabb opuszokat az első, ötödik és kilencedik helyen szórták szét a tizenegy trekket tartalmazó korongon.)



A levezetés ismét felemás, az Outside, bár ismét újabb kiskaput hagy nyitva a Supergrass zenei fejlődésében (ti. elüt minden eddigi általuk csinált zenei produkciótól), remélhetőleg ezt a kiskaput becsapja a huzat, mert hogy a dal pont a jellegtelensége miatt nem illeszthető be az eddigi sémák egyikébe se. A cédé leggyengébbje. Ellentétben az Outside-dal a lemezt záró Butterfly sem igen illeszthető a korábbi Supergrass sémák bármelyikébe, viszont eredeti és érdekes lehetőségeket rejt magában, van benne egy pici az együttes minden eddigi korszakából (és furcsamód ezen korszakok erényeiből villantgat fel, nagyobbrészt), de új húzások is vannak benne, a billentyűk is valahogy organikusabban illeszkednek a képletbe, mint a Diamond Hoo Han bárhol. Igaz, a dal közepén, a szóló előtt elhelyezkedő bridge rész csapnivaló, a vokál és a dallam is elég eredeti, ha már nem lehet újra és újra megcsinálni a világtörténelem legjobb lemezeinek egyikét, legalább zenéljünk egy jót. A Butterfly (és e szerény pamfletben még elismert egy-két dal pontosan erről a hozzáállásról tanúskodik. Az egyetlen járható és sikerre vezető útról, amin egy korábban saját magát is túlszárnyaló együttes járhat. A Supergrass ezen az úton halad, de még igencsak az elején. A Diamond Hoo Ha tanúbizonysága szerint körülbelül egyharmadtájt.